effacer mon existence;

5. fejezet: Az álomgép

(Kiegészítő koncepció a rezidenciapályázathoz)

Minden éjjel összeomlik egy rendszer. A test álomba merül, az elme renderelni kezd.

Az álmon belül minden lehetséges, és ezért instabil — tökéletes szimuláció, amelyhez nem kell eszköz.

Amikor az álmodó felébred, egy másik gép indul el: a virtuális világ, egy programozott hallucináció, amely fizikainak tetteti magát.

Később ugyanaz az álmodó újra elalszik, és újabb architektúra emelkedik fel.

A rétegek vég nélkül forognak: álom → szimuláció → éber világ → újra álom.

A folytonosság elvész, de az érzet sértetlen marad.

Az Álomgép nem technológia; művészeten keresztül megvalósított filozófiai kísérlet.

Az észlelés minden rétege az entrópia emelte díszlet — átmeneti koherenciává összeomló lehetőségek.

Munkáimban I olyan installációkat és képeket készítek, amelyek ezt a mozgást utánozzák:

képernyők villódznak, hanghurkok bomlanak szét, rögzített gesztusok ismétlődnek, míg el nem felejtik eredetüket.

A nézők olyan hurokba lépnek, amelyben feloldódik a belső és a külső közötti határ,

míg maga a kiállítótér is olyan tudatos álomnak nem érződik, amely nem hajlandó véget érni.

A cél nem annak meghatározása, hogy mi valós, hanem annak feltárása, hogyan keletkezik a „valóságosság”.

Amikor a néző nem tudja eldönteni, hogy egy szimuláción belül áll-e, vagy csupán nézi azt,

a műalkotás sikeres: reprodukálta ugyanazt az entrópikus zavart, amely a tudatot irányítja.

A mű a megismerés tükrévé válik — élő visszacsatolási áramkörré a megfigyelő és a megfigyelt között.

Az Álomgépben a művész egyszerre alany és rendszer.

Az a feladatom, hogy olyan környezeteket teremtsek, ahol a megfigyelés részvétellé válik,

ahol az észlelés minden összeomlása a koherencia egy pillanatát veri érmévé —

a tudatosság tünékeny pénzneme, amely álom, képernyő és bőr között kering.