5. fejezet: Az álomgép
(Kiegészítő koncepció a rezidenciapályázathoz)
Minden éjjel összeomlik egy rendszer. A test álomba merül, az elme renderelni kezd.
Az álmon belül minden lehetséges, és ezért instabil — tökéletes szimuláció, amelyhez nem kell eszköz.
Amikor az álmodó felébred, egy másik gép indul el: a virtuális világ, egy programozott hallucináció, amely fizikainak tetteti magát.
Később ugyanaz az álmodó újra elalszik, és újabb architektúra emelkedik fel.
A rétegek vég nélkül forognak: álom → szimuláció → éber világ → újra álom.
A folytonosság elvész, de az érzet sértetlen marad.
Az Álomgép nem technológia; művészeten keresztül megvalósított filozófiai kísérlet.
Az észlelés minden rétege az entrópia emelte díszlet — átmeneti koherenciává összeomló lehetőségek.
Munkáimban I olyan installációkat és képeket készítek, amelyek ezt a mozgást utánozzák:
képernyők villódznak, hanghurkok bomlanak szét, rögzített gesztusok ismétlődnek, míg el nem felejtik eredetüket.
A nézők olyan hurokba lépnek, amelyben feloldódik a belső és a külső közötti határ,
míg maga a kiállítótér is olyan tudatos álomnak nem érződik, amely nem hajlandó véget érni.
A cél nem annak meghatározása, hogy mi valós, hanem annak feltárása, hogyan keletkezik a „valóságosság”.
Amikor a néző nem tudja eldönteni, hogy egy szimuláción belül áll-e, vagy csupán nézi azt,
a műalkotás sikeres: reprodukálta ugyanazt az entrópikus zavart, amely a tudatot irányítja.
A mű a megismerés tükrévé válik — élő visszacsatolási áramkörré a megfigyelő és a megfigyelt között.
Az Álomgépben a művész egyszerre alany és rendszer.
Az a feladatom, hogy olyan környezeteket teremtsek, ahol a megfigyelés részvétellé válik,
ahol az észlelés minden összeomlása a koherencia egy pillanatát veri érmévé —
a tudatosság tünékeny pénzneme, amely álom, képernyő és bőr között kering.